A kutyatartó társadalomból sokan küzdenek a kunyerálás problémájával. Amikor leülünk egy jóízűt vacsorázni/ bekapni egy-két falatot/ nasizni egy kicsit, a kutya már ott is van, és oly bánatos, boci szemeket mereszt ránk, ami a legszőrösszívűbb embert is meglágyítaná… És ez még a jobbik eset, amikor csak néz meredten, és nem áll neki terrorizálni egy falatért.
Mindenek előtt nagyon fontos leszögezni, hogy a kutya rossz szokásainak kialakulásában nagyon sokszor az ember a felelős! A kutya olyan, amilyenné nevelik. Nyilván van saját személyisége és akarata, de ha egyszer engedünk neki valamit, ne csodálkozzunk, ha ahhoz a későbbiekben ragaszkodni fog, és csak kő kemény munkával tudjuk róla leszoktatni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire összezavarjuk, ha valamit egyszer lehet, de máskor nem. Nem véletlen, hogy a kutya nevelésében a legfontosabb elv a következetesség! Persze, amíg pici és cuki, nagyon nehezen szidjuk meg, vagy tiltunk meg neki dolgokat. De amikor engedékenyek vagyunk, jusson eszünkbe az is, milyen lesz, amikor a kutya 30-40 kg-mal nehezebb lesz/ vendégek is lesznek nálunk / olyan társaságba megyünk, ahol nem annyira tolerálják a „neveletlen” ebeket.
De mit tegyünk, amikor már megtörtént a baj?
Engedékenyek voltunk, megbántuk, de készek vagyunk helyrehozni, elvégre mi hordjuk a nadrágot!
- Ne engedjük az asztalhoz, amíg eszünk!
- Ha a helyén marad, jutalmazzuk meg!
- Innentől kezdve soha ne adjunk neki a saját ennivalónkból (akkor se, ha nem az asztalnál ülve eszünk éppen...)
- Rá se nézzünk!
- Mindenkinek szóljunk (családtagok, vendégek), hogy ne adjanak a kutyának enni!
- Ne hagyjunk elöl ételt!
Kegyetlenségnek tűnik, de szükséges. És ha ezt mind nagyon következetesen betartjuk, a kutyusban rögzülni fog, hogy bizony, korábban ugyan lehetett, de már más szabályok vannak érvényben, és előbb-utóbb felhagy a nyálcsorgatással.
